Jótanácsok

Jelenleg egy eddig soha nem tapasztalt, embert próbáló időszakban élünk, mely
mindannyiunk mindennapjait, életét változtatta és változtatja meg folyamatosan.

Hatással van a családon belüli, munkahelyi kapcsolatainkra, de ugyanígy
az orvosunkkal való kapcsolattartásra, találkozás lehetőségére is.

Cikksorozatunkkal e megváltozott kapcsolatok kezelésében szeretnénk segítséget nyújtani.

szerzőnk:
Dr. Piczkó Katalin
pszichiáter, terapeuta
az Európai Mentoring és Coach Szövetségnél senior akkreditált coach, kommunikációs tréner, szakember, a BEOKE (Betegoktatók és Egészségnevelők Országos Közérdekű Egyesülete) elnöke

Betegellátás telefonon

Orvos a vonalban - Hogyan tudunk hatékonyan konzultálni telefonon az orvosunkkal?

Vajon hogyan tudjuk hatékonyan elmondani panaszainkat, tüneteinket telefonon?

Hogyan lehet rövid idő alatt, csak a hangra fókuszálva, figyelve tanácsot kérni, a választ pedig értelmezni, minél pontosabban rögzíteni?

A telefonos kommunikációt az üzleti életben, multicégeknél, call-centereknél, telefonközpontokban professzionális trénerek oktatják több napon keresztül.

A jelen vírushelyzetben pedig számtalan laikus beteg rákényszerül arra, hogy ilyen testreszabott oktatás nélkül tüneteivel, panaszaival telefonon keresse fel orvosát és kérdezze meg véleményét, kérje tanácsát. Mindezt viszonylag rövid rendelkezésre álló idő alatt, minél hatékonyabban.

Ebben szeretnénk segíteni: hogyan lehet ezt minél professzionálisabban csinálni, hogy valóban az az információ menjen át, amit mondani szeretnénk, azt kapja meg az orvos a vonal túlsó végén. Illetve betegként mi magunk is azt halljuk, és rögzítsük, ami az orvos üzenete.

Mitől nehéz a telefonos kommunikáció?

Nem látjuk a másikat. A kommunikációban elsősorban a látásunkra támaszkodunk. Ez a fő érzékszervi csatornánk. 85%-ban ezt használjuk s csupán 10%-ban a hallást. Nem látjuk a másik testbeszédét, milyen arckifejezéssel beszél hozzánk. A testbeszédre csak a hanglejtésből, hangsúlyból, hangerőből következtethetünk. Sokkal kevesebb információ van éppen ezért az érzelmekről.

Nem látjuk azt sem, hogy éppen milyen helyzetben van. Nem tudjuk, hogy teljes mértékben tud-e figyelni ránk.

Nekünk magunknak is könnyebben terelődik a figyelmünk. Pl. belép valaki, vagy épp csengetnek.

A hanghallás utáni memóriánk rosszabb, mint amikor látunk is valamit.

Ráadásul gyakran a kevés idő, a sürgetettség miatt egyfajta szorongás van bennünk telefonálás alatt, vagy legalábbis egy olyan alapfeszültség, ami miatt nehezebben tudunk figyelni a másikra, beszűkül az érzékelésünk és nehezebben tudunk gondolkodni is. Mintha egy kicsit beburkolna bennünket ez a feszültség.

Mit tehetünk? Milyen lehetőség van mégis, hogy jobban megértsük egymást pusztán a hang csatornáján?

1. Először is készüljünk fel!
Röviden írjuk le, legalább a kulcsszavakat, amiket mondani szeretnénk, mert éppen a feszültség, a sürgetettség miatt a legfontosabb dolog maradhat el. Készítsük elő az adatainkat! TAJ kártya, igazolvány. Ugyancsak készítsük elő a korábbi leleteket, laboreredményeket. Idősebb korban érdemes egy-egy családtagnak előre felmondani, összefoglalni, hogy mit is szeretne majd elmondani a telefonba. A tünetekből lehet akár egy listát írni, végig gondolva azt, hogy melyik mióta áll fenn. Volt-e vajon korábban az a tünet. Fontos az is hogy milyen gyógyszereket szed valaki. Ezek neveit, vagy a dobozát előkészíteni.

2. Mutatkozzunk be és egyeztessük az időkeretet!
Fontos rákérdezni, hogy valóban az orvosunkkal beszélünk-e. Érdemes a beszélgetés időtartamát egyeztetni: 10 percet szeretnék kérni, doktor úr. Megfelel Önnek? Vagy megkérdezni: Doktor úr/Doktornő mennyi ideje van?

3. Mondjuk el a tüneteket röviden, tömören, lényegre törően!
Ha lehet minél egyszerűbb, rövidebb mondatokban és aztán hagyjuk, hogy az orvos kérdéseket tegyen fel.

4. A kérdésekre röviden, tömören próbáljunk válaszolni, a lényegre fókuszálva!

5. Kérdezzünk!
Például, megkérdezhetjük, hogy a tünetek alapján az orvos vajon mire következtet. Nem mindig mondják el ezt az információt, pedig sokszor betegként ez a legfontosabb. Mit tanácsol? További vizsgálatokat, személyes találkozót, vagy milyen terápiát, kezelést javasol? Érdemes a kérdéseket is előre összegyűjteni.

6. Érdemes közben jegyzetelni.
Ha lehet, akkor a kulcsszavakat, amiket mond az orvos, jegyezzük fel! Tehát mindenképpen jó, ha az előkészületeknél papír és toll is van előttünk.

7. Amit hallunk érdemes visszafogalmazni
Valóban jól hallottuk, jól értettük-e. Ha valamit nem értettünk, akkor viszont kérdezzünk rá, kérjük, hogy ismételje meg, foglalja össze.

8. Kérdezzünk rá a további kapcsolattartásra!
Mennyi idő múlva, milyen esetben, mikor keressük fel legközelebb?

9. Idősebb korban segíthet az, ha a telefonálás után rögtön leírja valaki a legfontosabb információkat.

10. Természetesen, ha régi és közeli a kapcsolat, akkor pár szóval lehet érdeklődni a másik hogyléte felől, ugyanakkor fontos figyelembe venni, hogy valószínűleg sokan keresik mások is.


Ebben az új helyzetben mindannyiunknak szükséges új ismereteket, készségeket elsajátítanunk, erre életünk végéig képesek vagyunk.
Ebben szeretnénk segítő kezet nyújtani.

Dr. Piczkó Katalin
orvos, pszichiáter, tréner

Lelki állóképesség nehéz helyzetekben

Min múlik? Hogyan lehet szert tenni rá?

Miért is olyan nehéz a jelen helyzet számunkra?

Először is nézzük meg, hogy ha valaki rosszul, negatívan éli meg az újabb változásokat, akkor vajon mi lehet e mögött?

Bezárva érezzük magunkat. Rengeteg tiltás, megszorítás van. Mindez bizonytalan ideig tart. Sokan nagyon nehéz helyzetben, kis lakásban összezárva kell, hogy ellássák munkájukat, miközben a gyerekek is otthon vannak. Rengetegen élnek hátrányos körülmények között. Azokról nem is beszélve, akiknek éppen munkájuk sincs.

Van egy olyan kifejezés, ami az üzleti életben egyre jobban terjed: reziliencia, azaz, lelki állóképesség.

Hogyan tudjuk függetleníteni magunkat a külső körülményektől, rugalmasan alkalmazkodni a nehéz helyzetekhez?

Talán segítség lehet számunkra, meríthetünk abból, ha megnézzük, hogy extrém külső körülményekkel hogyan birkóztak meg mások. Nekik vajon mi segített? Milyen kapaszkodókat találtak maguknak, amiből mi is meríthetünk.

A reziliencia egyik mintája lehetne Shackleton, aki 1914-től 1916-ig a déli sarkkörön jónéhány emberével ott rekedt, és két éven keresztül extrém külső körülmények között élték mindezt túl. Végül két év után mindannyian megmenekültek. Viszont az extrém hideg, készleteik végessége, a kilátástalanság, a bizonytalanság hétköznapjaik természetes részévé vált. Mit kezdtek magukkal? Hogy tudták magukban tartani a lelket? Mi volt a titkuk? Mi volt a titka, akár a vezetőnek, mintegy családfőnek, hogyan tudta összetartani a csapatot? Hogy nem ugrottak egymásnak? Miért végződhetett ez a történet úgy, hogy végül két év múlva szerencsésen megmenekültek?

Mit kezdtek magukkal extrém nehéz, külső körülmények között?

  1. Strukturálták a napjaikat, kialakították a napi rutinokat
  2. A „nem szeretem” munkákat felosztották egymás között, ebben nagyon igazságosan maga Shackleton is részt vett. Egyensúlyt alakított ki a csoportdinamikában.
  3. A negatív embereket maga mellett tartotta, nem hagyta, hogy hassanak a csapatra.
  4. Minden nap játszottak. A játék, a bennünk lévő Szabad Gyermeki állapot energiával tölt el bennünket. Szabad Gyermeki állapotban flow-ban vagyunk, amikor megszűnnek a gondolataink, eggyé válunk a pillanattal, önfeledt állapotban vagyunk.
  5. Minden este beszélgettek pozitív, múltbeli emlékekről, jövőbeli vágyakról, célokról. Miközben pozitív dolgokról beszéltek, akár a múltból, akár az elképzelt jövőből, hozzáfértek olyan pozitív érzésekhez, ami szintén energetizálta őket, mivel érzéseinknek csak jelen ideje van.
  6. Személyes figyelmet fordított minden emberére. Ez a példa pedig ragadós volt, acsapattagok is odafordultak egymáshoz. Mindez azt is lelkesítette, aki (és nyilván volt ilyen) elbizonytalanodott, félt, szorongott, kilátástalannak ítélte meg a helyzetet. Az ezekhez az érzésekhez való hozzáférés segített neki abban, hogy kijöjjön a gödörből.


Összefoglalva, milyen praktikákat lehetne tanulnunk a helyzetükből, iránytűként használni a magunk számára, elsajátítani, a hétköznapok során is alkalmazni?

Keressük meg azt, amire van ráhatásunk:

  1. Osszuk be az időnket. Alakítsunk ki új napi rutinokat, szokásokat közösen a családdal
  2. Osszuk fel a feladatokat, szerepeket újra. Ki mit csinál, miért felelős
  3. Vegyük észre, ha valaki nagyon negatív, kérjük meg, hogy azzal foglalkozzon, ami éppen ott, akkor körülötte van
  4. Iktassunk be minden nap egy kis játékot, lazítást, hobbit, amit élvezünk
  5. Beszélgessünk pozitív dolgokról. Elmehetünk a múltba, vagy a jövőbe, pozitív célokért
  6. Figyeljünk egymásra, hallgassuk meg egymást. A legtöbb, amit a másiknak adhatunk, a figyelmünk, a jelenlétünk, az elfogadásunk

Milyen világot teremtünk a fejünkben önmagunknak és környezetünknek?

Azt hisszük, hogy gondolataink, a saját gondolataink. Ugyanakkor, ha mélyebben megvizsgáljuk, rájöhetünk, hogy mindannyiunk fejében nagyon hasonló automatikus gondolati mintázatok peregnek le. Ezek a minták úgy futnak át az elménkben, olyan automatikusan, hogy észre sem vesszük. Ugyanakkor egy pillanat alatt érzéseket gerjesztenek, amelyek pedig mobilizálják testi reakcióinkat.

Hogyan teremtjük meg a poklot itt a Földön önmagunk számára?

Egyik jellemző mintázata az automatikus működésünknek, amely azonnal szorongást kelthet, a „Mi lesz akkor, ha…?” Elrepülünk, s elménkben máris a jövőben vagyunk, hogy kortyoljunk egy kicsit a félelmetes jövő méreggel teli poharából, hogy aztán elhozzuk azt magunknak a jelen pillanatainkba. De jellemző lehet ez is: „mi lett volna, ha…” vagy éppen az, hogy „miért ezt csináltam?”, vagy a másik „hogy tehette…?” Ítélkezünk saját magunk, vagy a másik felett. Elmehetünk a múltba is egy kis szenvedésért.

Ami talán a jelen helyzetben mégis legnagyobb erővel vonz bennünket az a „mi lesz akkor, ha…”

Ez a gondolati minta tehát a jövőbe röpít bennünket, egy olyan területre, amire a jelen pillanatban nincs ráhatásunk. Ugyanakkor negatív érzéseket, aggódást, szorongást, félelmet ébreszthet bennünk. S mindez hat a testünkre, sőt immunrendszerünkre.

Természetesen ez a mai bizonytalan helyzetben még gyakrabban ébred fel bennünk:

Mi lesz akkor, ha elkapom a vírust? Mi lesz akkor, ha a gyermekem kapja el? Ha a szüleim?

Ha nem lesz állásom? Vagy, ha éppen nincs, akkor mi lesz, ha hónapok múlva sem lesz? Mi lesz akkor, ha jön a mutáns? Mi lesz akkor, ha arra nem hat az oltás?

És folytathatnám a végletekig.

Shakespeare például azt vallotta:

„Nincs a világon jó se rossz, a gondolat teszi azzá”

Természetesen vannak olyan krízisek, veszteségek, amelyet mindannyian fájdalommal élünk át. Ugyanakkor nem mindegy, hogy ezeket mennyire vetítjük előre a fejünkben. Sőt, gyakran ugyanazt az eseményt is más-más súlyosságúnak ítéljük, attól függően, hogy a fejünkben mit gondolunk róla.

Hogyan alakíthatjuk át aggodalmaskodó gondolatainkat?

Hogy kilépjünk tanult mintáinkból, szükségünk van arra, hogy rálássunk saját magunkra. Hogy hozzá tudjunk kapcsolódni úgynevezett megfigyelő (önreflektív) részünkhöz, rálássunk saját gondolatainkra, érzéseinkre, testünk jelzéseire. Felismerjük azt, hogyan vagyunk aktív részesei saját problémáink megteremtésének. Ha ezt felismertük, elfogadtuk, megvizsgáltuk, megértettük mélyebb szintjeit, lehetőségünk nyílik arra, hogy más utat válasszunk, kézbe vegyük és átalakítsuk jelen pillanatainkat, sorsunkat.

Figyeljünk a jelen pillanatra, vegyük észre, ha elkalandozunk, jövőbeli negatív dolgokat kezdünk el mozizni magunkban. Ha előre vetítünk dolgokat, inkább céljainkra fókuszáljunk.

  1. Az egyik technikát, gondolat-stop technikának hívják: Állj! Stop! Vedd észre, kapd rajtamagad, hogy a fejedben, az elmédben negatív irányba mész el. Kérdezd meg magadtól, mi lehetne a jó kimenetel? Próbálj meg arra fókuszálni.
  2.  Vedd észre, hogy mindez az elméd játéka, ne vedd olyan komolyan. Tudatosítsd magadban, hogy ez nem a valóság, pusztán az elmédben éppen negatív feliratú vonatok érkeztek. Te magad légy a bakter, figyeld meg a vonatokat, de ne szállj fel egyikre sem.
  3. Ne arra fókuszálj, hogy te magad mit kapsz, hanem arra, hogy te magad mit adsz a környezetednek, másoknak. Amire vágysz a többiektől, próbáld azt közvetíteni mások felé. Előbb-utóbb, amit te magad kisugárzol, hosszútávon azt fogod visszakapni.

Az adás élménye is energetizál, egy nagyon fontos energia-töltőállomásunk. Tölt bennünket nem pusztán az, ha jó dolgokat kapunk kívülről, legalább annyira az is, ha mi magunk adunk másoknak valamit. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Egy mosoly, egy apró gesztus, néhány pozitív szó a körülöttünk levőknek, és máris jobban érezzük magunkat.

  1. Mindig arra figyelj, amire van ráhatásod. Azt szedd össze, arra fókuszálj, arra összpontosítsd a lehetőségeidet. Ha azt veszed észre, hogy rosszul érzed magad valamitől, próbáld felkutatni, mi lehet emögött. Mi az, ami zavar? Mi az, ami bánt? Ha megtalálod az okokat, tedd fel magadnak a kérdést: mi az, amivel tudok kezdeni valamit? Mi az, amit úgy sem tudok befolyásolni? És akkor marad a kérdés: hogyan lehet mindezt elengedni?
  2. Általában olyan dolgokat találunk nyomasztónak, ami nem a jelen pillanatról szól, hanem vagy a múltról, vagy a képzeletbeli negatív jövőről. Érkezz vissza a jelenbe, arra figyelj, ami körülötted van. Mit látsz? Mit hallasz? Mit érzel? Az érzékszerveiddel le tudod horgonyozni magad a jelen pillanathoz.
  3. Amit pedig nem tudsz befolyásolni, annak add meg magad. Lehetünk az ellenállásban, a bosszankodásban, a perlekedésben, de az ehhez fűződő gondolatok és érzések kimerítenek bennünket. Csökkentik az energiaszintünket. Mérgezően hatnak a testünkre, lelkünkre egyaránt. Hogyan lehet feljönni ebből a pincéből, ahol negatív érzések ejtenek rabul bennünket?
  4. Ventillálj, szellőztess, oszd meg az érzéseidet. Beszéld ki őket, mondd el a barátaidnak, barátnőidnek, fogalmazd meg. Sokszor már azzal, hogy szavakba öntöd az érzéseket, már meg tudod fogalmazni, ragadni őket, már ezzel könnyebbé, kezelhetőbbé válnak. De legalább ennyire segítenek az előző pontban leírtak is.

Összefoglalva, természetes, hogy vegyes érzésekkel viszonyulunk a jelen állapothoz. Új, ismeretlen, bizonytalan és korlátozó. Újra változnunk, alkalmazkodnunk kell. Márpedig nem szeretjük a bizonytalanságot, a „kelleket”. Mégis az életünk állandó velejárója a változás. Szeretünk abban maradni, amiben éppen vagyunk, és sokszor nem könnyű, hogy plusz energiát kell befektetni, hogy kimozduljunk belőle. Lehet, hogy egy csomó előnyét élvezted annak, amit az otthonlét adott, szeretteid körében, közelebb a gyerekeidhez, a családhoz. Másrészről viszont nem mindegy, hogy ezeket a vegyes, vagy negatív érzéseket mennyi ideig cipeled. Meg tudjuk változtatni érzéseinket, át tudjuk alakítani őket. Légy jelen. Legyél Szabad Gyerek állapotban.

Koncentrálj arra, hogy mit tudsz adni a környezetednek, másoknak. És legvégül tedd fel magadnak a kérdést: Mit tanultál ez alatt az idő alatt? Mi az a dolog, amit jó lenne átmenteni, átvinni a következő időszakra? Ha egy kicsit például lelassultál, vagy jobban figyeltél saját magadra, több időt töltöttél egyedül, és elkezdted élvezni a saját magad társaságát is, akkor érdemes mindezt átcsempészni az elkövetkezendőkre. Ha az online világ kihívásain átküzdötted magad, ezzel kapcsolatos kompetenciákat szereztél, szintén érdemes végig gondolni, hogy lehet mindezt belecsempészni a visszatérés időszakába?

Amit talán mindannyian megéltünk ez alatt az időszak alatt, hogy megtapasztalhattuk azt, hogy jóval szorosabban összetartozunk, mint ahogy azt gondoltuk. Láthatatlan szálakkal össze vagyunkkötve, függünk egymástól, hatunk egymásra. Nemmindegy, hogy hogyan vagyunk egymással, hogyan kapcsolódunk, miközben együtt vagyunk. Menyországot, és poklot is teremthetünk.

Mit teremtünk magunknak, szeretteinknek a bezártság alatt?

Konfliktusok kezelése otthon

Ebben az időszakban beszűkül az életterünk, egyre inkább visszavonulunk otthonainkba. Ezt a fajta elvonulást pedig nagyon másképp élheti meg egy-egy család aszerint, hogy hányan vannak és milyen anyagi körülmények között élnek. Egészen más egy kertes házban home office-ban lenni és más egy panelben. Más egy kis lakásban, ha két ember él együtt és nagyon más, ha ott van három gyerkőc, ha a gyerekeknek is tanulni kell, ők is online oktatásra kényszerülnek.

Rengeteg olyan dolog van, ami körülményfüggő és nem feltétlenül van közvetlenül ráhatásunk. Például mekkora lakásban lakunk, hány gyerekünk van ebben a szituációban? Milyen körülmények között élünk velük, s egyáltalán, hogy férnek hozzá a gyerekek az online oktatáshoz?

Amire viszont van ráhatásunk, az az, hogy egymással hogyan vagyunk mindeközben. Hogy éljük a napjainkat? Hogy kezeljük a nehézségeket? Hogy kezeljük azt, ha valamiről máshogy gondolkodunk? Épít-e bennünket ez az összezártság, vagy rombolja kapcsolatainkat? A nehézségek vajon össze, vagy szétforgácsolnak bennünket?

Azt, hogy hogyan kezeljük a konfliktusokat, a problémákat, eredendően meghatározza az, hogy milyen mintáink vannak. Tudattalanul ugyanazokat a mintákat vagyunk hajlamosak továbbadni, továbbvinni. Márpedig nincs köztünk olyan, akinek például a különbözőségek kezelésére pusztán építő jellegű, konstruktív kommunikációs mintái lettek volna. Ebben az írásomban abban szeretnék segítséget adni, hogy hogyan lehet a nehézségeket, a különböző látásmódot, a különböző viselkedési módokat, a különböző szokásokat, igényeket konstruktív módon kezelni.

Előszöris nézzük meg, hogy mik azok a leggyakoribb minták, amelyek azonnal romboló módon hatnak kapcsolatainkban. Ha például a gyereknevelést nézzük meg, hogy szoktunk rászólni gyermekünkre, hogyan próbáljuk befolyásolni, ha nem azt teszi, amit szeretnénk?

Tegyük fel, nem pakol el maga után étkezés után. Az egyik minta: Azonnal pakolj el, nézd meg mit hagytál magad után! Máris ellenállást váltok ki ezzel, ugyanis a felszólító mód, a számonkérés a másikban negatív érzéseket kelt. Ezzel, amikor csak egyoldalú érdekérvényesítésre törekszünk és nem figyelünk a másik érzéseire, gyakran az egyik legtörékenyebb, sérülékenyebb részt romboljuk, a másik önbecsülését. Marshall Rosenberg sakál-kommunikációnak hívja. Mi tartozik még ide? Például, ha ezt megfűszerezem azzal, hogy hogy lehetsz ilyen lusta, trehány, rendetlen, azaz minősítést teszek hozzá. Vagy még tovább rontva a helyzeten: olyan vagy, mint az apád, vagy az anyád, olyan célozgatásokat fűzök hozzá, ami manipulatív módon összekapcsolja egy másik szülővel, tehát már róla is degradálóan nyilatkozom. A manipuláció, azaz a sunyi sakál minták másik fajtája az érzelmi zsarolás, valamint az önsajnáltatás. Egész nap miattad, érted robotolok és még arra sem vagy képes, hogy elpakoljál! Amikor sakálként kommunikálunk, észrevétlen mérget csepegtetünk a kapcsolatainkba. Ráadásul a másik becsukja a fülét, kevésbé fogja befogadni, amit mondunk, kevésbé fogja elfogadni és kevésbé fogja megfogadni. Éppen ezért ezt a sakál mintát Marshall Rosenberg öngyilkos kommunikációnak hívja, éppen nem azt érem el vele, amit szeretnék.

Az egyik legnagyobb problémánk, hogy gyakran éppen azzal „sakálkodunk”, aki a legközelebb áll hozzánk, aki a legfontosabb. Mért is tesszük ezt? Amikor sakálként kommunikálunk, az nem arról szól, hogy elvetemült, gonosz emberek vagyunk, csak éppen igényeink kielégítésére egy olyan kommunikációs eszközt használunk, tudattalanul. Miért? Mert valószínűleg velünk is így beszéltek kora gyermekkorunkban és ez a minta alakult ki, ha feszültté válunk. Ezzel pedig romboljuk a másik önbecsülését, aláássuk magát a kapcsolatot. Stresszhelyzetben ezek a minták életre kelnek.

Mit mondhatunk hát helyette?

Marshall Rosenberg egy másik szimbólumot használ, a zsiráfot az erőszakmentes kommunikáció szimbólumának. A szárazföldi állatok közül neki van a legnagyobb szíve, és ilyenkor ez a részünk beszél. Hogyan fejezhetjük ki a másik számára azt, ha valami nem tetszik? Hogyan próbáljuk meg befolyásolni olyan módon, hogy a köztünk levő kapcsolatba ne kerüljenek méregcseppek?

Mit is tesz a zsiráf?

A zsiráf saját magáról beszél, a saját érzéseiről, szükségleteiről és nem a másikat hibáztatja, minősíti. Nem véleményez, csak a tényeket hozza szóba. Például: morzsák maradtak az asztalon! Engem zavar…, már többször kértem…, fontos számomra, hogy mindenki pakoljon el maga után! Tartsuk tiszteletben egymás határait, kérlek pakolj el!

Természetesen ilyen módon sem biztos, hogy elérem azt, hogy a másik az igényeim szerint cselekedjen, ugyanakkor jóval nagyobb lesz az esély arra, hogy megtegye, miközben a kapcsolat nem sérül. Néhány példa mondat, amikor nem pakolt el a gyerkőc a szobájában.

Sakálként hogy hangzik ez? Rendetlen vagy, lusta vagy! Micsoda kupi van a szobádban?!

Zsiráfként pedig: A ruháid a földön vannak!

 Akár azt is mondhatom, hogy: tele van a hócipőm, mikor ezt látom! (Igen, ilyen szlenges nyelven is kifejezhetjük a saját érzéseinket.) Fontos lenne számomra a pihenés, ha hazajövök, hogy én is le tudjak ülni egy kicsit és ezt nyugodt, harmonikus környezetben tegyem. Kérlek, pakold el a ruháidat!

Minden alkalommal van választásunk, hogy melyik úton járjunk: a kapcsolatainkat mérgező, sakál módon fogalmazunk meg valamit, vagy éppen a zsiráf nyelvet használjuk. A másikat hibáztatjuk, minősítjük, vagy a saját érzéseinkről, szükségleteinkről beszélünk.

Amikor több ember él összezárva, ráadásul bizonytalanságban, még több konfliktus adódhat. A konfliktusok maguk természetesek. Óhatatlanul jönnek abból az ütközésből, hogy nagyon gyakran a másik mást tart jónak, másféle szokások, igények kerülnek éppen az adott pillanatban prioritásba.

Nem az a probléma, hogy konfliktusok vannak, hanem annak a módja, ahogy ezeket kezeljük.

Sakálként véget nem érő „kinek van igaza” játszmákba bonyolódhatunk. Ilyenkor leginkább a fejünkből kommunikálunk, ítélkezünk, minősítünk. Zsiráfként, amikor arról beszélünk, hogy milyen érzés van bennünk és mi lenne számunkra fontos, azaz milyen szükségletünk van, lemegyünk a szívünkbe.

Minden alkalommal érdemes végiggondolni, vajon honnan fogunk megszólalni? Hogyan tudunk lemenni, a szívünkre hallgatni és azt felhozni, ami ott lakik?